Uriah Heep - FEZEN, Szfvár - 2010-09-08

Előzmény:

Még a 80-as évek elején kedveltem meg a banda zenéjét egy rádióban (3. Műsor, ma Bartók) leadott
régi felvételt hallgatva (amit kazira is vettem). Mivel kölyökkorom óta a hangszeres műfajokat bírom
(bluestól a metálig), a magával sodró örömzene a fergeteges szólókkal, gitár-Hammond párbajokkal és
a rendkívül erős és egyéni énekhanggal elsőre megnyert magának. Mivel a csapat sokszor átalakult és egy időre fel is oszlott, nem számítottam rá hogy egyszer élőben hallhatom a közel negyven éves dalokat, mígnem jött a hír egy jubileumi turnéról budapesti állomással, amit megtoldottak a FEZEN-es fellépéssel.

A buli:

A szervezők tanulván a tavalyi kritikákból, rendbetették a terepet és délutánra az idő is megkegyelmezett a fesztiválozóknak. A jólismert Ossian kellőképpen bemelegítette a nagyérdeműt, bár Paksi Endrének sem tetszett, hogy "áthallatszik valami tuc-tuc" az egyik sátorból. Szerencsére az átszerelés utáni hangolásnál kiderült, hogy lehet és kell is még tolni azokon a potmétereken, hogy a nagymúltú bandához méltóan dörrenjen meg a cucc és röfögjön a bőgő, dübörögjenek a dobok, harsogjon a Hammond és sikíthasson a gitár és az ének(es).
És amint elsötétült a színpad, az izgatott közönség ovációjától kísérve vonultak be a rock legendái, hogy (a dobos Gilbrookot kivéve) nagyfater korukat meghazudtolva, elementáris erővel csapjanak a húrok közé.



A nagyon különböző korú közönség (tinitől kezdve a nyugdíjasig) nem kis örömére a régről ismert dalokat is remekül gyúrták át a mai igényeknek megfelelően, ami nem kis részben a két lábdobos stílusnak köszönhető. A pörgős nyitódal, a 2008-as album címadója (Wake The Sleeper) után egy régi „sláger”, a Return To Fantasy következett, aminek a végére sikerült a keverést is véglegesre finomítani és a rajongóknak is felpörögni. Néhány új dal is bekerült a repertoárba, melyek a profi muzsikusoknak köszönhetően abszolút megfelelnek a csapat legendás, védjegyszerű hangzásvilágának.
Aztán csak jöttek sorban a várva várt "himnuszok" és "eposzok" a "Bird Of Prey"-től a "July Morning"-ig, amiket a zenészekkel együtt énekelt a lelkes közönség Bernie Shaw láthatóan nagy-nagy örömére. Hát(tal nem kezdünk mondatot) igen, a PROFIK tudják mire megy be a közönség.



Itt ragadom meg az alkalmat a FRONTEMBER dicsőítésére, aki amellett hogy méltó utódja lett az eredeti énekesnek -hitelesen, színészien adva elő a legrégebbi nótákat is- a tömeggel is jól kommunikál. Természetesen a zenésztársak is hatalmasakat vokáloztak, de nem kímélték hangszereiket sem ha egy-egy fenomenális szólóra került sor és maximálisan meg is mutatták mire képesek.



Habár Mick Box gitáros az egyedüli őstag, Phil Lanzon billentyűs és Trevor Bolder basszer is profi módon ráhangolódott a stílusra és teljes átéléssel, minden dalt a régről ismert feelinggel adtak elő. Habár az egyik kedvencem a "Circle of Hands" (sokan "Tomorrow"-nak ismerik a refrén után) kimaradt a repertoárból, a kötelező ráadás után hiányérzet nélkül, fantasztikus érzésekkel teli, örök élménnyel gazdagodva indulhattunk a legközelebbi vendéglátó sátor felé egy kis frissítőért.



Egy mondatba sűrítve: Egy professzionális előadásban, mintegy időutazásban lehetett részünk potom 4000 Ft-ért (és ezután még az Edguy koncertjét is végigtombolhattuk), ennél szebb rockünnepet nem is kívánhattunk volna.
A Setlista prezentálását meghagyom a bértollnokoknak, én ugyanis bulizni indultam (amint látszik ;-) és a fotókat is a netről (FMH) loptam.

Leda